Egy bizonyos szempontból a sorozat igazabb, mint ami valójában történt, vagy történhetett volna. Ugyanis: A játékfilm készítésnek soha, egy másodpercig, egy pillanatig, egy szempillantásig sem az volt a célja, hogy a valóságot tükrözze. Arra ott van a dokumentumfilm. A játékfilm egy művészi termék, egy szubjektív valóság, egy érzelmi produktum, és akként kellene kezelni.
Várady Csongor Huba
Nagy film- és sorozat rajongóként, mindig nyitott szemmel követem a legújabb előzeteseket, a legújabb sorozatokat és a róluk szóló kritikákat. Ezért az utóbbi időben a célkeresztembe került A besúgó nevű sorozat, ami nemrég jelent meg az HBO gyártásában.
A besúgó előzetese
Ez a sorozat a magyarországi kommunizmus korszakának a végén játszódik, és lázadó szellemű fiatal egyetemistákat követ, ahogy rendszert akarnak váltani. Nyilván, ahogy a cím is sugallja, van köztük egy besúgó, és ettől fogva a főhőseinket különböző kalandokon keresztül követhetjük.
Ahogy közeledett a sorozat megjelenése, egyre több előzetes és vélemény jelent meg, és én mindet felfaltam, hogy egyre jobban rákészüljek. Viszont ahogy egyre több kritikát olvastam róla, és egyre inkább beleéltem magam, szembe futottam egy bizonyos kritikával, amivel már máshol és máskor is találkoztam. A besúgó ugyanis abban a kényelmetlen helyzetben van, hogy egy olyan korról szól, amelynek a túlélői, vagy akár a szereplői nagyon is élnek még ma, és ezért rengeteg korszakértő nézi és nézheti ezt a sorozatot, igen sarkos véleményeket fogalmazva meg róla. Hogy szabadon idézzek: egy besúgót nem is így szerveztek be, ilyen jelenet nem történhetett volna soha, ezek szemenszedett hazugságok.
Itt most álljunk meg egy percre, mert szerintem ez a kritika: kaki.
Mert ez a sorozat egy percig sem szólt arról, hogy mi történt, és soha nem állította azt, hogy egy hiteles elmesélése egy valós történetnek. Ez a sorozat arról szól, hogy hogyan élték ezt meg azok, akik benne éltek A SOROZATBAN. Ebből azok, akik hasonló dolgokan mentek keresztül a rendszerváltáskor, levonhatnak bizonyos következtetéseket, vagy átélhetik egy bizonyos részeit újból, mi pedig bepillanthatunk egy olyan világba, amiről csak történeteket hallhattunk. A mi fejünkben, akik ezt nem éltük át, nyilvánvaló, hogy ez nem így történt, de azt ahogyan történt átélni úgyse fogjuk, és azt átélni nem is lenne olyan jó/izgalmas. A rendszerváltás története ugyanis nyilvánvalóan nem csak egy egyetemről szól. Sokkal jobb belelátást és átélést biztosít a történet szubjektív elmondása, ahol hősök vannak, több valós karakterből összeollózott, kitalált karakterek és egy rövid időre leszűkített történet.
Egy bizonyos szempontból a sorozat igazabb, mint ami valójában történt, vagy történhetett volna. Ugyanis:
A játékfilm készítésnek soha, egy másodpercig, egy pillanatig, egy szempillantásig sem volt az a célja, hogy a valóságot tükrözze. Arra ott van a dokumentumfilm. (És még az sem mindig, ajánlanám megtekintésre az Orson Welles által készített F for Fake dokumentumfilmet). A játékfilm egy művészi termék, egy szubjektív valóság, egy érzelmi produktum, és akként kell kezelni. Aki nem így kezeli, az téved, vagy szándékosan félremagyaráz. Ezért virágzanak minden korban propagandafilmek, mint a Patyomkin páncélos, a Patton, a Triumph des Willens vagy a korunkból ElXurtuk, vagy a Maverick (Top Gun 2), ugyanis a filmek remek eszközök a valóság félremagyarázására, ha akként akarjuk használni őket. Sokkal jobb, ha elfogadjuk, hogy sohasem a pontos valóságot látjuk bennük.
Itt most nyitok egy zárójelet, hogy a frusztrációimat egy kicsit kieregessem.
Az előbbiek miatt, én személy szerint kifejezetten nem szeretem a spéci Oszkár díjra készített biográfiákat, amelyek többnyire azért készülnek, mert egy színész már nagyon szeretne egy Oszkár díjat bezsebelni. Minden évben megjelenik egy pár “presztízs” dráma, ami bemutatja, Martin Luther King, Churchill, Jackie Kennedy, Lincoln, I Erzsébet királynő, Stephen Hawking, Muhammad Ali, Steve Jobs, Steve Jobs megint, Tonya Harding és még nagyon hosszan sorolhatnám, életéről. Ezek közül mindegyik azt mondja, hogy “ilyen volt, tessék!” ez az ember, és bemutat egy súlyosan szubjektív véleményt az illetőről, amit a saját nézeteihez párosít. Bár nem mindegyik borzasztó szerintem, a legrosszabb számomra talán az Imitation Game nevű film, ami Benedict Cumberbatch szereplésével mutatja be Alan Turing életét.
Aki nem tudja, hogy ki az az Alan Turing, semmi baj, a filmből sem fogja megtudni, még akkor is, ha szétjelölték megjelenésekor minden filmfesztiválon, és nyert is egy Oszkárt. A film ugyanis azt mutatja be, hogy Alan Turing hogyan küzd a melegségével a második világháború alatt és után, és hogy hogy okozza ez a vesztét. Mindeközben technikai zsenialitásának köszönhetően megfejti a nácik Enigma kódrendszerét, és ezzel hozzájárul a második világháború megnyeréséhez. Jó kis történet. Mindez persze mind igaz róla, csak ez egyáltalán nem azt írja le, hogy ő ki volt valójában.
Alan Turing ugyanis a modern számítástechnika egyik alapítója, Neumann Jánossal ketten a modern számítógép atyjainak számítanak. Olyannyira, hogy az informatika tudományában a lehető legnívósabb díjat róla nevezték el, az úgynevezett Turing-award-ot. A számítástechnikai zsenialitásáról és felfedezéseiről ismerték őt évtizedekig pályatársai és a szélesebb közönség is. A homoszexualítása ugyanis nem volt túl nyilvános, és a híres kódfejtése csak jóval a halála után derült ki, miután feloldották a titkosításokat a második világháborús aktákon. Hasonlításképpen: ez olyan, mintha Einsteinről csinálnánk egy filmet, és az egész történet arra koncentrál, hogy csinálták róla a nyelvkiöltős képet, és kivel csalta meg a feleségét, ami a naplójából derült ki a halála után, és talán a film végén egy feliratban említenénk, hogy: Ja! És ő találta fel a relativitás elméletét…
Ezt nektek, Imitation Game írók…
Persze vannak azért kivételek: Milos Forman például legendásan jó biográfia készítő volt, olyan filmekkel, mint az Amadeus, a Man on the Moon vagy a People vs Larry Flynt stb. Bár az ő filmjei látszólag mindig egy-egy szereplőről szólnak, valójában a történeteinek sokkal mélyebb mondanivalója van. Az Amadeus a zsenialitásról és az irigységről szól, a Man on the Moon a kívülállóságról, a People vs Larry Flynt pedig a sajtószabadságról. A különbség, hogy Milos Forman soha nem próbálja úgy beállítani a filmjeit, mint “A valóság”, amibe ezek a modern biográfiák mind beleszólnak. Például az Amadeus, ami a valaha készített legjobb film Mozartról, egyenesen egy regény alapján készült, ami egy fiktív versengést mutat be Mozart és egy kortársa, Salieri között.
A zárójelet bezárván, visszatérve az eredeti témához:
Nem azt mondom, hogy a valósághűség egyáltalán nem számít, de mindenképp egy másod-, harmadlagos vagy akár sokadik dolog a játékfilm szempontjából. Egyes filmek szándékosan eltorzítják a valóságot, hogy a néző jobban beleélhesse magát a történetbe. A klasszikus példák erre Marie Antoinette és az új Great Gatsby filmek, amik a korhű elemek mellé modern zenét és dizájnt párosítanak. Mivel senki sem tudja elképzelni és átélni, hogy milyen volt egy eszeveszett buli a 18. században, vagy az 1920-as években, mert senki élő azt már nem élhette át (elnézést a 120 illetve 300 éves olvasóinktól), de mindenki látott már egyet napjainkból ahol Lil Wayne üvölt a hangszórókból, így van, mihez társítsa.
Bulizz úgy, mintha a szerelmed a tó túloldalán lakna és a vagyonodat illegális piacsempészetből szerezted!
A besugónak viszont nem kell legyenek valóságalapjai, mivel az egész történet és az összes szereplő kitalált, nem létező személyeket mutat be, így annyi alkotói szabadságuk van a készítőknek, amennyit csak akarnak. Még az előbb említett modern zenés csavart is bedobja a rendező, ha valakinek nem lenne tiszta, úgyanis, a sorozatban a 2013-as Mayberian Sanskülotts - Akarat című száma is felcsendül, ami nyilván nem korhű.
És hogy megmutathassam, hogy nem csak egyedül vagyok ezzel a véleményemmel, hadd idézzek József Attilának a Thomas Mann üdvözlése című verséből:
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Csak hogy legyünk tisztában, én eddig nem A besúgóról beszéltem, hanem a kritikát kritizáltam.
Akkor pedig marad a kérdés: a sorozat jó-e? Nem tudom. Bár jónak néz ki, ahol én élek jelenleg ott ez nem elérhető, ezért ennél többet sajnos nem tudok róla mondani. Helyette viszont tudok ajánlani valami mást, hasonló témakörben: a The Death of Stalin (A Sztálin halála) című 2017-es filmet. Mint A besúgó, ennek a filmnek is csak érintőleges köze van a valósághoz. Az emberek úgy vannak felöltözve, mint ahogy azt a kor megköveteli, az események hasonlítanak a kor problémáira, a szereplők létező emberekre vannak felépítve, az elmesélt történet egy év történéseit sűríti be egy pár napba és kb ennyi. Ettől függetlenül, az érzelmi és szubjektív valósága sokkal igazabb bármelyik dokumentumfilmnél, ami úgy mutatja be a dolgokat, ahogy történtek.
A Death of Stalin ugyanis egy komédia, egy elég sötét komédia, amin nem feltétlenül hasunkat fogva hahotázunk, hanem a történet és a karakterek nevetségessége miatt szívjuk a fogunkat, hogy ezek mekkora hatással voltak a világra. Ha valaki ismeri a The Office (A hivatal) című sorozatból ismert kínos komédiafajtát, ahol a humor forrása többnyire szereplők abszolút inkompetenciájából ered, képzelje el azt, csak most a szereplők a Szovjet birodalom élén balfácánkodnak.
Sztálin halála előzetes
A Sztálin halála után megjelenő kommunista vezetőkből álló dögkeselyűk egymásnak folyamatosan próbálnak keresztbe tenni. A legsunyibb Hruscsovtól (Steve Buscemi), a szerencsétlen Malenkovon (Jeffrey Tambor) és a kiöregedett Molotovon (Michael Palin) kereszül, a legkegyetlenebb Berijáig (Simon Russell Beale) mindenki próbálja a többieket kicselezni, átverni és átkényszeríteni a saját táborába: ki legyen a következő főtitkár Sztálin után? Bár annak, aki ismeri a történelmet, ez nem lehet akkora meglepetés.
A filmben történt dolgokat mind megtörtént eseményekre alapozzák, csak az egész történet a valóságban egy év lefolyása alatt történt meg, a három nap helyett, amit a filmben látunk, és persze rengeteg komikus szabadsággal. Ettől viszont ez a film egyáltalán nem veszít az igazságából. Ezek az emberek mind éltek, mind inkompentensek voltak, mind kapzsik és mind gyávák. Ezért a néző egy sokkal jobb betekintést nyer abba, hogy hogyan is működtek a dolgok akkoriban, kik vezették a fél világot és miért úgy, részben ebből fakad a keserédes komédia is, hogy mindez a mi életünket is befolyásolta. A film végén már majdnem éljenzünk, hogy az egyik seggfej nyer a másik szörnyeteg helyett, csak aztán rájövünk, hogy ez egyáltalán nem happy end.
A filmet amúgy Armando Iannucci rendezte és írta, aki politikai szatíra egyik koronázatlan királya napjainkból, olyan művekkel, mint a Veep és az In the Loop. Továbbá az előbb említett komikus nagyágyú színészek mellett még megemlíteném Olga Kurjenkot, Andrea Riseborought, Rupert Friendet és Paddy Considinet, akik bár kisebb szerepekben, de mind-mind fergetegeset alakítanak. Tiszta szívemből ajánlom mindenkinek. Valósághű? Nem. De kit érdekel? Annál jobb!
Comments