Ez egy beküldött cikk. Ha szeretnél publikálni az Éter blogra, az alábbi linken – Beküldés | Éter Blog (erted.ro) – várjuk az írásokat!
Lehet felmerült bennünk már a gondolat, hogy ki az ember, kik-mik vagyunk mi, vagy ami még valószínűbb, hogy mi az élet. Ezekre a többé-kevésbé klisés kérdésekre ajánlok egy vagy több lehetséges választ, filozófiai nézőpontból, egy számomra érdekes és értékes gondolatmenettel.
Telegdy Áron
Az ember létét, élet értelmét kereső kérdésre elég sok és különböző választ talál egy ember, amennyiben keres. Sokszor találkozunk azzal a vélekedéssel, hogy az életnek értelme biológiai szinten van, méghozzá a gének átadása, a faj- és maga az élet fenntartása (az élet lényege így maga az élet lett), de más vonatkozásban nincs, ez viszont közel egyenértékű azzal, mintha azt jelentette volna ki az illető, hogy nincs értelme a létünkek, ugyanis egy bizonyos ponton minden, amit a biológia tárgyal meg fog szűnni. Az ilyen forrás általában racionális érveket hoz, a véleménye kontextusában nem igazán lehet egy szinten levő ellenérvet hozni.
A másik közismert vélekedés, hogy az élet értelme a boldogság, pontosabban, a tökéletes boldogság felé való törekvés, hiszen belegondolva ez az, aminek az eredménye egy boldog élet. Tehát a célja az életnek nem az, hogy eljussunk valahova, hanem hogy mozogjunk a cél felé. Ennek a gondolatnak a magába fordulása miatt nem lehet konkretizálni a célt, ugyanis eszerint a célunk nem a valódi elérendő dolog, hanem maga a mozgás, a törekvés a cél felé. Ebből a rekurzív megfogalmazásból akkor tudunk kilépni, ha definiáljuk, hogy mi is a boldogság, mi tesz egy embert boldoggá. Egy tág, de igaz megfogalmazásban az embert a jó dolgok, cselekvések, állapotok teszik boldoggá, és a jó dolgok összessége az maga az egyén pozitív éntudata, itt tárolja azokat a dolgokat, amiket jónak tart a lelke legmélyén. Ebből következik, hogy a pozitív éntudatunk konkrét kapcsolatban áll a boldogságunkkal.
Ha véleményt akarunk alkotni, kell egy beállítottság, egy nézőpont, és itt a humánus, empirikus megtapasztaláson alapuló tudományok egyértelműen magukért beszélnek. Induljunk ki akkor valami racionális tudományból. Én a dolog megnehezítésére a lehető legelméletibbet választottam, a matematikát, nem szándékkal, de az megérzésem, hogy hogyha innen is vezet út az élet értelme felé, akkor mindenhonnan vezethet.
Egy példa a sok téma közül, ami a válasz felé irányíthat az a matematikai dimenziók, kiterjedések, az n-dimenziós euklideszi tér. Viszont a matematikában - legyen az geometria, lineáris algebra, vagy topológia - nem csak háromdimenziós térről beszélhetünk, hanem többdimenziós térről, ahol már nem csak a hosszát, széltét, magasságát lehet mérni egy adott tárgynak, hanem van több tengely is, amiken egy számunkra, háromdimenziós térben élők számára ismeretlen kiterjedés mérhető. Segít, ha megpróbáljuk elképzelni, hogy mégis milyen lehet ez a tér, ugyanis nem lehet.
Tehát elméletben létezik egy olyan tér, ami számunkra, emberek számára elképzelhetetlen. Felmerül így az, hogy akkor mégis miért tanulmányozza a matematika, miért modellezi ezt, ha a mi valóságunktól abszolút távol áll. Bizonyára van konkrét felhasználása a témának, nem kételkedek benne, viszont nem ezen a síkon kérdőjeleződik meg, hanem olyan megközelítésből, hogy miért létezik ez a témája a matematikának, ha ez már kilábal a számunkra felfogható valóságból. Mi az a hajlam, ami az embert arra viszi, hogy olyan dolgot tanulmányozzon, amit el sem tud képzelni vagy megtapasztalni? Valamire mindenképp kíváncsi, ha ennyire el tud mélyülni benne.
Különbségek keresése. Nem lehet megérteni egy fogalmat, ha nincs még egy, amihez hasonlítsuk, ha nincs egy kontextus, amibe el lehet helyezni, ugyanis egy fogalmat a többi fogalomhoz való hasonulása határoz meg. Ahhoz, hogy megértsük saját háromdimenziós terünket, kell valami, amihez tudjuk hasonlítani, ezek lesznek az 1, 2, és többdimenziós terek, ezek különbségei, hasonlóságai határozzák meg, hogy mit is jelent maga a tér és a dimenzió. Hasonlítani hasonló fogalmakat éri meg, ugyanis ezáltal további tulajdonságaikat fedjük fel. Emiatt tudjuk a különbségeket az egy- vagy kétdimenziós tér, és saját terünk között felfedezni; mind a kettőt tapasztaljuk valamilyen szinten, és emiatt élesebb mindkettőről a képünk, ellenben a többdimenziós térnek emberi megtapasztalása hiányában, ennek a megismerése csak a saját terünk képének konkretizálását szolgálja. És hogy miért szükséges a saját terünket konkretizálni? Mert nekünk is kell egy kontextus, amelybe helyezhetjük a magunkról alkotott képet. Így a matematika is egy móddá válik, a terünk - azaz kontextusunk - és emiatt önmagunk megértésére, ugyanis a kontextusba helyezés pontosít egy fogalmat.
Ebben a gondolatban körözve, kibontakozik előttünk a tény, hogy az összes racionális tudomány (sőt, minden, amiről ember tudva tud) nem amiatt létezik, hogy a környezetünket értsük meg, hanem hogy megértve a körülöttünk levő dolgokat, észleljük az ember, saját magunk viszonyát ezzel a környezettel, így élezzük az önképünk. Tehát minden, amit keresünk a környezetünk megismerésével, azért tesszük, mert ösztönszerűen meg akarjuk ismerni önmagunk.
Ezt, és a mögötte levő gondolatoknak a menetét megértve, világos lesz előttünk, hogy a racionális tudományaink megismeréseinek mély mozgatórugója egy belénk épített hajlam a tudatosodásra. Minden, ami az embert hajtja, abból a vágyból fakad, hogy meghatározza önmagát, akár reflexió útján, akár a külvilág megértésen keresztül, és azon a ponton, hogy ez, mint gondolat kirajzolódott bennünk, elvi szintre engedve, állítható, hogy ez is egy értelme az életnek. A folyamatos tudatosodás, a fogalmi rendszerünk kiterjesztése, s esetleges megosztása. Ugyanis ez az, ami bővíti, megerősíti a pozitív éntudatunk, ami a boldogságunkért felel. Ehhez egyetlen dolog kell, hogy befogadóak, és kíváncsiak maradjunk a külső, és belső világunkkal kapcsolatban.
Végezetül egy idézettel zárnék, ami hosszú, de mindenképp okkal hosszú:
„Nem a ringó bölcső, nem az akasztófa,nem a tejfakasztó, nem az alvadó vér, nem a gyermekágy és nem a fejfa strófja. Nem a szülőorvos és nem is a hóhér. Nem a neveltetés, nem a kósza gének, nem az iskolapad, nem is a játszótér, nem a merész szív, vagy nem a gyáva lélek. Nem a makacs tudat, nem a gyászos elme, nem a háború és nem az ölelések, nem a halál súlya, nem a lét értelme, nem a kárhozat és nem az üdvözülés, nem a bordélyház és nem a papnevelde. Nem a segítő jobb, nem a kétélű kés, nem a bomló lugas, nem a kopár tarló, éltető erő sem, nem perzselő tűzvész, nem a vizes dézsa, nem a gyertyatartó, nem a testes jó bor, nem a száraz kalács, nem a fegyver dörgés nem is a harangszó, nem a fejetlenség, nem a józan tanács, nem a zajos felszín, nem a hallgató mély, nem a szitokszavak, nem a vigasztalás, nem a főtanácsos, nem a sarki borbély, nem a hitvesi ágy nem a kutya óla, nem is repülőgép, nem imbolygó kordély, nem a gatyamadzag, nem a papi stóla, nem földi halandó, nem az élő Isten, nem a delelő nap, nem a toronyóra, nem az elcsüggedés, nem te vagy a hit sem, nem az alvó szeglet, nem a csillagrendszer. Nem vagy külön egy sem. Te vagy együtt minden. A képen az a félszeg sarkon álló ember. A képen az a félszeg sarkon álló ember.” – Závada Péter (Újonc)
コメント