top of page

Felvilágosító tudástár az erdélyi magyar rock történelméből – Erdélyi magyaRock, 1970-2010

Zilahi Csaba Erdélyi magyaRock című könyve már a tavasszal megjelent, s még ha a júniusi Kolozsvári Ünnepi Könyvhetes bemutatóra nem is, de egy utólagos, a július eleji Vibe Fesztiválon megrendezett könyvbemutatóra és beszélgetésre sikeresen eljutottam. Ezután pedig augusztusban végre kezembe a vehettem a könyvet, és elolvastam. Beszámoló és könyvkritika/recenzió következik.

Mihály Kriszta - Kinga



A Vibe Fesztiválon Zilahi Csabával, a Kolozsvári Rádió munkatársával beszélgetetett Jenei Deborah, a 3AD együttes énekese. A könyvbemutatóból számomra – a 90-es években született, az Y és Z generáció mezsgyéjén elhelyezkedő fiatalnak – eddig nem ismert információk derültek ki a 20. századi hazai magyar zenei életről.


Rock and roll Erdélyben, röviden


Némi szülői zenei bulis történet kiderült az évek során, azonban például azt egyáltalán nem tudtam (mint északi, szórványban élő), hogy a 70-es években Nagyváradon fogni lehetett a magyar adást, és ha lehet azt mondani, az erdélyi magyar rockzene a Metropol Group együttes miatt indult el. A Siculus Fesztivál pedig nem csak a 21. században létezik, hanem 1970 és 1973 között négy kiadást is megélt, ahová a régi időkben is eredeti dalokkal lehetett jelentkezni. Ez követelmény volt, hiszen, mint ahogyan napjainkban is rengeteg előadó és együttes feldolgozásokkal kezdi zenei pályafutását, ez közel 50 évvel ezelőtt sem volt másképp. Az erdélyi magyar együtteseknek a fesztivál által megnyílt egy híd, és sok segítő embernek köszönhetően (pl. Boros Zoltánnak, a TVR magyar adása zenés szerkesztőjének) hangfelvételek, videóklipek, koncertek és fesztiválok jöhettek létre, addig amíg az elvtársak nem néztek ferde szemmel rájuk és nem történtek kihallgatások, mivel a párttagok értelmezésében, aki rockkoncertekre járt, az lázadt. 1985-ben, amikor a Ceaușescu-rezsim szigorúbb lett, a rádió és tévé magyar adása megszűnt, így az együtteseknek nem maradt semmiféle felületük, amelyen népszerűsíthették művészetüket, vagy ha mégis igen, az nem volt jelentékeny, inkább csak regionális ismertségre tehettek szert általuk. A nagy fordulat után, a 90-es években újult erővel tért vissza az erdélyi magyar zeneipar, a zenekaroknak azonban rengeteg buktatóval is szembe kellett nézniük – nem volt menedzser, de lemezkiadó, koncertszervező irodák és így show-biznisz sem. Általánosan jellemző volt például az is, hogy sok zenész inkább Bukarestbe költözött és románul énekelt, mert több lehetőség adódott, 1989 után pedig rengetegen Magyarországra, Budapestre emigráltak, és ott folytatták zenei pályájukat.


A könyvbemutatón hallottak alapján, Zilahi Csabának lételeme a zene, amit fiatalkorától fejlesztett. Bérletes operalátogatóként kezdte, azután elkezdett lemezeket gyűjteni és megtanult gitározni, majd együttesben is játszott (Echo Rock Band, 1981), s noha néhány évig abba kellett hagynia a zenélést, a rendszerváltás után a külföldről megvásárolt lemezeit játszhatta le zéró rádiós tapasztalattal akkor, amikor a Kolozsvári Rádió magyar adása újra elindult. Azóta, 32 éve rádiósként, újságíróként vagy zenei fesztiválok zsűrijeként is töretlenül tesz azért, hogy az erdélyi magyar könnyűzene éljen, az előadók minél több lehetőséget kaphassanak, az új tehetségeket észrevegyék. Szerinte az előrehaladáshoz erdélyi rádióknak kötelessége játszani az erdélyi magyar együttesek, énekesek számait, a szakembereknek pedig pozitív, építő kritikával kell ellátniuk az együtteseket. Így nekik is sikerük lesz, az erdélyi magyar együttesek magyarországi előadókhoz csapódhatnak kísérőként, fesztiválokon a nyertesek lehetőséget kaphatnak stúdiófelvételek elkészítésére. Zilahi elmondta, hogy manapság több esélyük van a feltörekvő zenekaroknak, s hogy 2010 után egy új korszak érkezett, ami nagyon kedvezővé vált, nem csak a hazai támogatások, de a magyarországi programok, pályázatok, versenyek miatt is.

Forrás: Vibe Fesztivál Facebook-oldala.


A magyaRocknak lesz folytatása, hiszen ebben a kötetben még Erdély leghíresebb együttese, a Bagossy Brothers Company sincs benne, emellett a beszélgetés alatt az is kiderült, hogy míg 1970-től egészen 2010-ig 90 együttes tevékenykedett (amelyek meg is jelennek a könyvben), addig Zilahi 2010 óta már 70-80 előadót gyűjtött össze.


A könyv, ami változtatni tud


Rettentően örültem, amikor kezembe vehettem e könyvet, mivel az utóbbi pár évben elkezdtem érdeklődni a mainstream vagy a kevésbé híres zenetörténetek iránt, amelyekről cikkeket is írtam (itt, itt, itt, itt és itt). Pár hónappal ezelőtt, hirtelen felötlött bennem az a kérdés, hogy oké, kommunizmus, oké, hogy teljes cenzúra, és oké, hogy túl fiatal vagyok, ahhoz, hogy itthoni zenetörténelmet ismerjek, de biztosan van valahol valami, amit olvashatok. Szomorúan láttam, hogy az interneten alig volt néhány beszámoló az utóbbi egy-két évtized zenei fesztiváljairól, koncertbeszámolók sehol, albumkritikák sehol, nem beszélve a múlt század történéseiről. Persze, egyértelműen ezek annó inkább a nyomtatott sajtóban jelentek meg, és szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen jelenlegi munkám során a kezemben fogtam például a Zenebona rovatot (amit épp Zilahi Csaba szerkesztett, és többek közt ez a rovat is a könyv részét képezi), azonban egységesen, időszakokra vagy megyékre leosztva és mindenki számára publikus forrást nem találtam sehol (de az is lehet, hogy nem kerestem eléggé jól). Napjaink, és körülbelül az utóbbi 7 év erdélyi magyar zenéjét nagyjából, pár kivételtől eltekintve, ismerem, hiszen folyamatosan koncertekre járok. Erről az időszakról sem nagyon találtam hiteles és értelemes összefoglalót korábban, de idén, ironikusan pont egy magyarországi újságíró írt erről is. Ezek miatt gondolom azt, hogy a magyaRock kiemelkedő és szükséges alkotás – úgy ahogy van, minden részlethibával együtt – nem csak azok számára, akik abban az időben éltek, vagy csak érdeklődnek az erdélyi magyar rockzene iránt, hanem olyan fiataloknak is, mint például én, aki még ha nem is játszik semmiféle hangszeren (csak ukulelén „próbálkozom” 2 éve), és nem igazán az a nagy rocker, de kifejezetten érdekli, hogy honnan hova jutott ez a fontos művészeti ágazat kicsiny otthonunkban.



Annak ellenére, hogy olvasás közben néha nehézkesen lehetett tartani az albumformátumú könyvet, kiemelendő, hogy ennek köszönhetően jól láthatóan helyezkedtek el az együttesek kronológiailag rendezett információi és képei (habár néhol kissé zavaróak voltak a villámikonok, mert akármennyire is próbál a könyv rockos lenni, szerintem ezt nem a kis rajzolt villámokkal éri el). A majdnem 90 együttes különböző kategóriákra van felosztva: elsőként a könyv írója a nagyobb hírnévvel és történelemmel rendelkező együtteseket sorolta fel (Metropol Group, Garabonciás, Vox T), utána a kolozsvári rock and roll 13 előadóját (Trans Express, Knock Out, Voice of Silence, Jokerman), a korszak marosvásárhelyi zenéjének 17 együttesét (Fortuna, Autostop MS, Téglagyári Megálló), a műfaj udvarhelyi képviselőit (Kopó Blues Band, Monyo Project, Forgotten), a csíki és a gyergyói együtteseket (Role, Fading Circles, Álarc), a háromszéki zenekarokat (Bumeráng, Mercedes Band, TransylMania,) és végül, de nem utolsó sorban a határmenti és a szilágysági bandákat (Bega Blues Band, Weinberger Attila, Yesterdays). Az együttesek profilja a tagok és fontosabb mérföldkövek felsorolásából, valamint interjúkból, újságcikkek, véleményekből és tényekből áll. A székelyföldi zenevilág feltárásban az írót Katona Zoltán, Schervenka Endre és Benedek „Dinó” Sándor szövegei, interjúi segítették.



Néhol mosolyogva, néhol meg csüggedve olvastam azon előadók pályafutását, akik vagy átvészelték a nehéz időket, és még a mai napig is játszanak, vagy rég eltűntek a süllyesztőben, mert nem adatott esély arra, hogy zenei karriert építsenek fel maguknak, még úgy sem, hogy tehetségesek voltak. Ámulatba ejtő volt az a tény, hogy ezekben az együttesekben mennyi jó érzékű és jó képességű zenész játszott úgy, hogy sokuknak képesítésük sem volt, kottát nem tudtak olvasni, csupán hangzás alapján tanultak meg hangszeren játszani. A zenészek a „dugiban” becsempészett kazettákról vagy lemezekről, külföldi zenészeket hallgatva inspirálódtak az új dallamok létrehozásához. Még így is minőségi és időtálló műveket tudtak szerezni, amelyek most is megállják a helyüket. A könyvet mindenképp úgy érdemes olvasni, hogy közben ezek a dalok szólnak, csak így jöhet át annak az érzésnek a töredéke, amit akkoriban tapasztalni lehetett a koncerteken, a szabadságvággyal és lázadással keveredve.



Kifejezetten jó olvasmány volt, új dolgokat fedezhettem fel benne, és örvendek, hogy vannak olyan emberek, akik értékes dolgokat dokumentálnak munkájuk során. Élmény volt tanulni az erdélyi magyarok egy már lassan letűnő nemzedéke csillagainak zenei munkásságról.




Comments


bottom of page