Koncz Dorottya
Most úgy nézek rád, mintha utoljára látnálak. Megjegyzem a görbületeidet, a vonásaidat, ahogy sírás után megszárad az arcod, ahogy nevetés közben folyóssá válik. Vonalakat húzok köréd, hogy velük együtt körberzárjalak és így emlékezhessek rád. Én ma tudlak téged, holnap már elfelejtelek. Most azért sem megyek túl közel hozzád, hogy azt láthassam, ami te vagy és nem azt, aki én vagyok benned. Így figyelem a füstöd, látom azt, hogy hol kezdődnek a színeid és hol érnek véget. Ott figyellek, ahol a régi vagy, aztán meg ott, ahol akaratod ellenére lecsupaszítottak, de te mégis újjászülettél. Mindenki mást látok benned. Aki volt, aki van, néha azt is, aki lesz, de az utóbbi talán mégis csak a képzeletemben játszik.
Fehér vagy, aztán, ha a napba nézel, piros meg rózsaszín, néha szürke és olyan sötét, hogy a közeledben nem jó lenni. Olyankor jobb, ha nem látlak. Ekkor az elképzelt valódban létezem, mert te mindig jó vagy hozzám. Figyelsz rám, megetetsz, aztán, ha kiszáradok, megitatsz, melegben tartasz még akkor is, ha fázom. Egyedül még sosem hagytál. Úgy ismertük meg egymást, hogy én kérdeztelek, te pedig helyekkel válaszoltál. Én mindent meglátogattam, te ebből jöttél rá, hogy én ki vagyok.
Zöldekben jártam, fák között, olyan utakon, ahol, ha a két kezemet kinyújtottam, megérintettem a két körbezáró vonalát. Annyira kicsi volt, hogy én pont belefértem. Közben ízeket éreztem, szagokat, arcokat hagytam beleragadni az emlékezetembe. Hangokat a szavak után, beszélgetéseket, amelyek egyszerre zajlottak. Hallom a hangjukat, nem értem, de elképzelem, hogy mit mondhatnak. Ebből mindig olyan szép mondatok kerekedtek. Így tanultalak téged 80 napon át, minden ami velem történt, az a te magyarázatod. Megtanultalak, megértettelek.
Minden reggel, amikor kiléptem az erkélyajtón és még nem engedtem meg magamnak, hogy feltérképezzem a teret, azt képzeltem, hogy ez egy sziget. Egy olyan sziget, ahol mindenki a saját egyedüllétében egy párt alkot, egy teljes egészet. Itt senki sem él a magányban. A fákon átszűrődő fénykarikákban találod meg az arcodat, állj alá, ha világra van szükséged. Ebben a létezésben csak a levegőt hallod. Hallod, ahogy körbevesz, ahogy hozzád ér, hallod, ahogy beszélni kezd. Közben hangokat fúj feléd, bőrszerű illatokat. Te a semmis létezésedben elképzeled a dallamokat, és alakot formálsz belőlük az ujjaiddal.
Senki nem beszél. A megértés itt nem szavakból áll, egymáshoz kapcsolódni nem így tudunk. Ahogy sodródik a víz, ez az átlátszó víz, arcokat visz magával. Idegeneket, akik egyszer belőled lettek, idegeneket, akik pillanatonként elszakadtak a bőrödtől. Idegeneket, akik még nem is léteznek.
Ezekkel az idegenekkel fogok most innen távozni. Ezzel a sok ismeretlen ismerőssel, akiket egyszer úgyis el fogok felejteni, de még, ameddig maradnak, én azt hiszem, hogy szeretni fogom őket. És téged is szeretni foglak, mert minden belőled fakad. Köszönöm, hogy létezhettem benned, meg azt, hogy hangok nélkül megérthettelek téged, te pedig engem. Köszönöm, hogy szépnek láthattuk egymást.
Most pedig úgy hagylak el, mintha soha sem ismertelek volna és úgy nézek rád, mintha először látnálak.
Kommentare